Egyéb kategória

Vízitúra 2020

A Szerb Antal Gimnázium által szervezett idei egyhetes kenutúráról szól ez a beszámoló. Egy élményekben, és izgalmakban gazdag vándortúra történetét fogjátok itt olvasni.

Már az első nap kalandosra sikeredett. Ugyanis míg a csapat egyik fele vonattal és sétálva érkezett a vízre szállás helyszínére, addig a másik fele a csomagokkal utazott a kisbusszal. Bár ez elég egyszerűen kivitelezhetőnek tűnik, nekünk valahogy mégis sikerült megbonyolítani. Ketten ugyanis lekésték a vonatot. Ezért egyiküknek meg kellett várnia a következőt, mivel már csak egy hely volt a kisbuszban. Természetesen remek problémamegoldó képességünknek köszönhetően elrendeztünk mindent, és mindenki épségben megérkezett az Aranykárász kempingbe. Ezt leszámítva, az utazás maga remek hangulatban telt.

Miután megérkeztünk Rajkára, átöltöztünk evezős ruházatba, bekentük magunkat 5kg naptejjel, majd a csónakosztás és az elmaradhatatlan csoportkép után vízre szálltunk. Nagyon szép, se nem túl meleg, se nem túl hideg, pont jó evezős időnk volt. Nem voltunk régóta úton, mikor is egy vízisikló szó szerint keresztezte utunkat. Ez még nem is lenne olyan furcsa, hisz nem egy ritka jelenségről beszélünk, ám amint odaért az egyetlen kajakunkhoz, nem tudta kikerülni, és beugrott a csónakba. Szegény lányok, akik a kajakban ültek, hirtelen azt sem tudták hova kapjanak. Végül egy ügyes mozdulattal a hüllőt sikerült visszajuttatni természetes közegébe. Az út további részében ugyan nem támadt jelentősebb zavar az erőben, de még láttunk egy hódot és egy vidrát is. Miután kikötöttünk, és a sátorállítás is megtörtént, egy igazán finom paprikás krumplit ehettünk vacsorára, hála a mi remek szakácsunknak, Sanyinak.

Az éjszaka egészen békésen indult. A sátrunkban csendesen beszélgettünk, mikor is arra lettünk figyelmesek, hogy elkezdtünk beázni. Nem kicsit. Akkora vihar tombolt kint, hogy még a sátrat is meghajlította egy hangyányit. Reggel többször is elhangzott az idevágó vicc, miszerint: 

– A ti sátratok is beázott az éjjel?
– Nem tudom, mi még nem találtuk meg.

Második nap. Mivel éjszaka pacallá áztak a kiteregetett ruháink, és reggelig nem száradtak meg, egy élmény volt elpakolni őket. Vízre szálltunk, majd nemsokára eljutottunk a Lajta torkolatához. Itt feleveztünk a kis folyón, ott egy jót fagyiztunk. Még ugyanezen a napon utunkat állta egy híd. Szerencsére ki lehetett kerülni, mégpedig nem is akárhogy. Leginkább egy vízi csúszdához tudnám hasonlítani azt a betonból készített kis csatornát, ahol lesiklottunk a kenuval. Ez volt a leghosszabb és egyben a legnyugodtabb túránk. Sátrat állítottunk, megvacsoráztunk, majd éjszakába nyúlóan társasoztunk.

Harmadik nap ugyan nem eveztünk, de így is nagyon érdekes napunk volt. Novákpusztáról átgyalogoltunk Hédervárra, ahol megnéztünk egy krumplibogár-szobrot, Magyarország legidősebb fáját, és a hédervári kastély parkját.

A tisztelt olvasó jogosan teheti fel a kérdést: ugyan miért állítanak egy magyar településen szobrot egy amerikai bogárnak? A válasz pedig a következő: Héderváron fedezték fel Magyarországon először a krumplibogarat.

De hát a 800 éves fát se hagyjuk ki! A legenda szerint már Árpád is ehhez a fához kötötte ki a lovát. Ezt ugyan nem tudjuk biztosan, de azt igen, hogy az 1900-as években ezt a fát körbebetonozták. Ennek köszönhetően a víz ugyan bejutott, de ki már nem, melynek következményeképpen a fa kikorhadt. Ám, valamilyen csoda folytán a három főága életben maradt. Később jött egy hatalmas vihar, és a háromból két ága letört. Az utolsó ágat azóta felfüggesztették és alá is támasztották, hogy megóvják. Mivel a törzse kikorhadt, azt kikaparták, és ez által be lehet menni a fába. A fa maga egy neogótikus templom kertjében van, ami egy zarándokhely, ugyanis a templom lorettói kápolnájában található Mária-szobrot hozzáérintették a könnyező Mária képhez, majd felszentelték. A szobornak 12 ruhája van, és minden hónapban átöltöztetik.

A kastélypark pedig egyszerűen gyönyörű volt. Akár egy arborétum. A szép színeiben az ember csak gyönyörködni tudott.

Tudja a kedves olvasó, hogy mi rosszabb annál, hogy a vízen kapja el a kenust az eső? Amikor már eleve esőben száll vízre. Ebből már lehet következtetni arra, milyen fantasztikusan indult a negyedik napunk. Bár utólag visszatekintve ez a nap még istenes volt, ugyanis csak függőlegesen esett. Szerencsére a túra egynegyedénél elállt az eső, így élvezhettük a Szigetköz gyönyörű, ezerarcú tájait. Ha valaki még nem próbálta ki azt, hogy mentőmellényben csak sodortatja magát az árral, akkor ideje egy újabb elemmel bővíteni a bakancslistát! Végül utolsó előtti szálláshelyünkön is tábort vertünk, majd megvacsoráztunk, és kifeküdtünk csillagokat nézni. Ugyan nem láttunk túl sokat a felhős ég miatt, ennek ellenére nagyon élveztük.

Ötödik nap a kisbuszokkal átvittek minket túránk utolsó állomására, Ásványráróra. Itt felcserélődött az evezés és a sátorállítás időrendi sorrendje. Miután felvertük egyhetes mobil otthonainkat a Hair című filmből ismerős katonai sátrak közé, bepakoltunk a hordókba, és irány a hallépcső. Mikor odaértünk, már éreztük, hogy nem ússzuk meg szárazon a mai túrát, de hát nem tudtunk mit tenni. Még a parton voltunk, mikor elkezdett fújni a szél. De senki ne kellemes szellőre gondoljon! Állítom, hogy olyan erős széllel, mint ami akkor fújt, kevés embernek volt szerencséje (illetve szerencsétlensége) találkozni. Gondoltuk, majd alábbhagy, addig pedig valami szélárnyékos helyen kihúzzuk valahogy. Jó nagyot tévedtünk. Hamarosan az eső is rákezdett. De nem ám a jól megszokott függőleges módon. Olyan erősen fújt a szél, és esett az eső, hogy néha már úgy éreztük, jég esik, nem is eső. Egy ideig még álltunk a parton, majd rájöttünk, hogy ez nem fog egyhamar elállni, ezért vízre szálltunk, és hazaeveztünk. Bár egész úton szakadt, mire hazaértünk, addigra pont elállt. Mikor pedig bementünk a büfébe, nagyon kedvesen bekapcsolták az infralámpákat nekünk, hogy gyorsabban átmelegedjünk. Vacsora után nem is beszélgettünk már sokáig, kifárasztott minket ez a nap, és viszonylag hamar elmentünk aludni.

Másnap már nem jött mindenki evezni, mert nem akartak megint megázni. Részben igazuk volt, mert vízre szállásnál megint esett az eső, de hamar elállt. Viszont utána olyan gyönyörű időnk volt, hogy beillett volna egy idilli akadémista festménynek is. Aznap este kimentünk a vízpartra, és kicsi dióhéj gyertyákat engedtünk a vízre. Nagyon szép és megható volt.

Utolsó nap szó szerint szedtük a sátorfánkat, és eveztünk még egy utolsót, majd hazajöttünk.

A sok természeti csapás ellenére, egy nagyon jó élményként maradt meg bennem ez a hét. Rengeteget nevettünk, énekeltünk (mert az evezéshez hozzá tartozik az éneklés is), és élveztük a természetet. Ez pedig nem olyan, mint a képek, hanem az.

Liszi Kinga 2020.09.05.

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük